Chapter: 1

Paige Evans

A menekülésem nem tartott sokáig. A hozzám legközelebb lévő utcába futottam. A hátam a nyirkos, szürke kőfalnak támasztottam és lihegve csúsztam le a földig. Szemem megtelt könnyel és pár perc múlva már zokogtam a hideg, elhagyatott utcában.
Vajon miért nem lehetett olyan életem mint másnak? Miért kellett anyámnak meghalnia? Miért választotta apám a drogokat helyettem? Otthon kéne lennem, a házunkban..az anyámmal aki még mindig él, az apámmal aki nem volt drogos és minden olyan ember nélkül aki nekem vagy a családomnak ártani akar.
Nem tudom hány perc telhetett el amíg összeszedtem magam és elindultam hazafele azzal a reménnyel hogy a holnap talán jobb lesz.

Bementem a legközelebbi boltba mivel szerettem volna pár doboz fagyit venni ami talán lenyugtat. Sietős léptekkel szlalomoztam a sorok között amíg rá nem találtam a csokis-mentás fagyikra. Betettem négy nagyobb doboz mentás különlegességet a kosárba és fizetni igyekeztem.
Amint kiértem a nem épp kicsinek mondható helyiségből az arcomat megcsapta a hideg levegő. Folytattam utamat és nem sokkal később már otthon, fagyit éve ültem a kanapémon.

*1 héttel később*

Ismét munkából tartottam hazafelé a megszokott úton haladva. Mikor elhaladtam egy közeli sikátor mellett egy sötét alakot fedeztem fel a falnak támaszkodva. Fekete kapucniját jobban fejére húzta amikor észrevett.
Lépések zaja ütötte meg a fülemet amely a hátam mögött hallatszott és egyre hangosabb lett. Hátra pillantottam és még két fekete kapucnis fiút  láttam meg. Megrémültem. Menekülni szerettem volna de amint megfordultam annak reményében, hogy elfuthatok egy kemény mellkasba ütköztem. Felnéztem a magas alakra és ugyan az a rideg, kék szempár nézett le rám mint amelyik már egy hete kísért álmomban. 
Szorosan megragadta a már-már sírástól rázkódó vállamat és erőszakosan maga felé rántott. A lábam erőtlenné vált és a karjaiba zuhantam. Ellökött magától. A kemény földre estem és mikor felnéztem egy közeledő alakot vettem észre. Eleinte attól tartottam, hogy ő is a fekete kapucnis srácokkal van de ő kedvesen rám mosolygott aztán kezét nyújtva felsegített a földről és mikor már újra két lábon álltam kifele kezdett vezetni a sikátorból. A másik három fiú meg tanácstalanul nézett rá. Megfélemlítőmnek meg harag csillant szemében.

Hamarosan már csak távolról láttam a félelmetes helyet. Az ismeretlen fiú pedig egész úton kedves mosollyal az arcán próbált megnyugtatni.
Végül elértünk a házamhoz én meg cseppet udvariatlanul megkérdeztem a megmentőm nevét.

'A nevem Sean. Sean Costanza.' - felelte és lelépett a verandáról.