Prológus.

A nevem Paige Evans és egy átlagos 20 éves lány vagyok. 
Nagyon nagyon szeretem Londont. Emlékszem, kiskoromban mindig csodálattal néztem a gomolygó felhőket az égen amik sűrű esőt hordtak magukban. London híres a rossz időjárásáról. 

Egy szerető családban nőttem fel a város gazdag vidékén. Gyönyörű ház, fehér kerítés, óriási udvar..egy szóval tökéletes életem volt. Igen csak volt. Aztán édesanyám szörnyen megbetegedett, mi pedig a legrosszabbtól tartottunk. Fél év szenvedés után elment. Még most is magam előtt látom apám vöröses szemeit, kétségbeesett hangját ahogy szólongatja anyámat..féltem. 

Ezek után rettenetes idők következtek. Apám elvesztette önmagát. Alkoholba és a drogokba menekült, megnyugvást keresett bennük, de az életébe került. Pont a 16. születésnapomon két egyenruhás férfi kopogtatott az ajtón. Rendőrök voltak. Közölték velem, hogy az apám nem fog hazajönni..soha többé. A drogok miatt verekedésbe keveredett egy bandavezérrel és az halálra verte. Egy nevet is mondtak..Andy Adams. A szívem összeszorult hallatán és az eszem mélyen elraktározta a nevét egy "kinyitni tilos" ajtó mögé.

Egyedül maradtam. Egy 16 éves, kétségbeesett lány egyedül a világ ellen. Talán ez volt az a pont ahonnan más nem tudott volna felállni, de engem ez csak erősített. Munkát kerestem és eladtam a házat benne az emlékeimmel. Nem volt nehéz vevőt találni rá és a pénz amit érte adtak elég volt arra, hogy befejezzem az iskolát. Eldöntöttem hogyha eljön az ideje visszaveszem a házat és soha többé nem engedem át másnak.

2 év telt el azóta. Egy kávézóban dolgozom pincérnőként és igyekszem minden kis pénzem félre tenni a házra. A család amelyik megvette tőlem azóta elköltözött és most üresen áll. Néha arra megyek munkából hazafele és csak nézem percekig. Nem volt már az a gyönyörű ház. Egy lepukkant, rég elhagyott háznak tűnt..de mikor ránéztem ugyan annak láttam. Láttam ahogyan szaladgálok az udvaron még 8 évesen, ahogy anyám rám szól, hogy menjek ebédelni, hallom apám dallamos nevetését. Hiányzik..minden.

Egyik nap ahogy a ház felé tartottam nem is sejtettem, hogy örökre megváltozik az életem. Rettenetes idő volt. Az eső zuhogott, a szél meg kegyetlenül süvített át London utcáin. Jobban összehúztam magamon a kabátomat és erős léptekkel igyekeztem a ház fele. De amint befordultam volna az utcába hangos szitokszóra lettem figyelmes. A hang irányába kaptam a fejem és egy sikátor szürke falai között egy alakot fedeztem fel ahogyan a földön hevert. A hátát a hideg kőfalnak támasztotta és a kezét szorosan a hasánál tartotta. 

Odarohantam. Letérdeltem elé és nyugtatóan rámosolyogtam. Kék szemeit rám emelte és kérdően végigmért. Illedelmesen megkérdeztem tőle, hogy "segíthetek?". A száját meg gúnyos mosolyra húzta és a fülemhez hajolt: "2 év múlva..találkozunk, és akkor majd segíthetsz nekem, hogy az enyém legyen az amiért az apád meghalt." A vér meghűlt az ereimben, a szemeim kidülledtek. Felpattantam a földről és nem törődve a fiúval szaladni kezdtem. Nem volt célom csak minél messzebb ettől a rémálomtól. 2 év..vajon komolyan gondolta?