2014. április 22., kedd

Chapter: 2

Sziasztok!:) köszönöm az eddigi kommenteket, pipálásokat és a 3 feliratkozót. Annyira örülök.
Ez a rész hosszúra sikerült és most, hogy jönnek az izgalmak és felpörög a történet mind hosszabb és hosszabb részek lesznek.
Örülnék ha belépnétek a facebook csoportba! Várom az új tagokat:)
Na de nem is papolok tovább..jó olvasást!



xoxo Andii



Ijedten riadtam fel az éjszaka közepén. Az ablakon keresztül szörnyű hangok szűrődtek be az apró helyiségbe. Rettenetes idő volt, a vihar tombolt. Az órára pillantottam ami pontosan hajnali fél hetet mutatott. Idegesen próbáltam visszaaludni de sajnos nem sikerült így kikászálódtam az ágyamból és elindultam a szobámban lévő fürdő felé. Út közben kipillantottam a parányi ablakon de csak a sötétbe burkolózó házakat láttam és az eső szüntelenül kopogott a párkányon.



***

Fél óra múlva már felfrissülve ültem a nappaliban a TV előtt egy bögre forró csoki társaságában. Imádtam bámulni a készüléket ilyen borzalmas időben. De a szokásos sorozatok helyett most valami béna nyáladzós szerelmes film ment. Sosem voltam az a romantikus fajta. A szerelemben sem nagyon hittem. Nagy kamu az egész..pillangók a hasadban? Ugyan kérlek. Az élet nem ilyen habmese. 

Éppen egy szalagavatón játszódott a jelenet amikor is a fiú bevallotta érzéseit a lánynak és ezután boldogan táncoltak a terem közepén valami szintén béna táncot.

- Milyen tánc ez már?! Most pisiltem nincsen szappan? - kérdeztem idegesen a TV felé mutogatva.


Mikor aztán befejeztem a perceken át tartó kritizálást kikapcsoltam a készüléket és az üres bögrémet a mosogatóba tettem. Mivel az idő enyhülni látszott kimentem a teraszra, hogy elszívjak egy szál cigit. Gyűlölöm is magam miatta elég rendesen de a szokás nagy úr. Így már egy doboz nikotinnal a kezemben foglaltam helyet az erkélyi széken és a mai napomon gondolkodva bátran gyújtottam rá.

Az idő hamar telt és tényleg nem akartam az egész napomat itthon tölteni viszont semmi ötletem nem volt arra, hogy mit is kezdjek magammal. És akkor eszembe jutott az én drága legjobb barátnőm Alice. Vele pár éve ismerkedtem meg amikor munkába álltam annál az étteremnél. Neki mindig mindenre van ötlete. Azonnal tárcsáztam is barátnőm számát aki pár csengés után felvette.

'- Igen?'


'- Szia Al itt Paige - mosolyogtam bár tudom, hogy nem láthatta.'


'- Jaj, de örülök, hogy hívtál - nevetett. - Ma este jelenésem van egy jótékony bulin és mivel kísérővel kell menni magammal viszlek. Nemleges válasz nincs!'


'- Pont azért hívtalak, hogy gyere velem bulizni..de ez is megteszi - nevettem én is és bontottuk a vonalat.'


Pár perc múlva jött az üzenet miszerint nyolcra itt lesz. Addig van két órám rendesen elkészülni mert hát, egy megnyitóra mégsem vehetek fel akármit.



***

7:40. Már egész harci díszben várom Al-t aki bármelyik percben megjöhet. Tíz perc és egy csomó fél óra.
Türelmetlenül topogtam a kis előtérben barátnőmre várva aki sejtésem szerint 5 perc késéssel meg is érkezett aztán együtt vágtunk neki az út további részének.

'- Miért engem hoztál és nem a barátodat?' - tettem fel a kérdést ami már azóta foglalkoztatott, hogy letettük a telefont.

'- Én is szeretlek Paige - válaszolta nevetve. - Megérkeztünk!'

A ház tényleg hatalmas nagy volt. Bézs színű falai, ívelt ablakai teljesen elkápráztattak.
Csodálkozva néztem körbe a nagy udvaron de egy férfit vagy fiút sem láttam. Mindenhol magassarkúk kopogtak és szőke meg barna hajkoronák szálltak. Szóval ezért hozott engem Alice és nem James-t.
De ahelyett, hogy tovább csodálkoztam volna Al már be is tuszkolt az óriási épületbe. Belül még szebb volt!
Szintén bézs színű falak, halvány barna függönyökkel amelyek tökéletesen passzoltak a falakhoz. A fehér bútorok nyugodt látszatot keltettek és egyszerűen simogatták az ember szemét. Mesés látvány volt. DE csodálkozásomat  ismét megzavarta valami, pontosabban valaki. Egy kedves női hang szólt a mikrofonba, hogy az este további része a kertben folytatódik ahol sor kerül többek között a pénzgyűjtésre hiszen mégis csak egy jótékony esten vagyunk. 
Már javában folyt a gyűjtés amikor egy ismerős alak tűnt fel a kert végében. Mosolyogva figyeltem ahogy udvariasan üdvözli a hölgyeket és felém igyekszik. Sötét szürke öltönyt visel egy hozzá illő nadrággal, haja mint mindig most is tökéletesen beállított volt és ajkai mosolyra húzódtak ahogy egyre közelebb ért. 
Végre úgy érzem megtaláltam a másik felem. Azt a személyt akit a lányok szinte egész életükben keresnek de szinte sosem találják meg. Na jó ez nyálasan hangzott..nem kell azonnal csöpögős szerelemre gondolni. Sean a legjobb fiú barátom.

'- Paige! - intett mosolyogva.'


'- Sean drága barátom te meg mi a búst keresel ennyi nő között? Talán átmentél homiba?' - kaptam a kezemet a szám elé és próbáltam nem elröhögni magam.


'- Hát persze. Pont most akartam meg dicsérni a cukcsi rucidat - nyávogta. - Olyan trendi!'


'- Nem lehetsz ekkora marha! - nevettem.'


Mióta megmentett abból a sikátorból feltétlenül megbízom benne. Azóta eltelt egy hónap és mi minden nap együtt vagyunk. Elkísért vásárolni, eljött velem bulizni és néha csak átjött, hogy popcornt zabálva nyomhassuk a videó játékokat. Nagyon helyes fiú, viszont én sosem gondoltam rá úgy mint pasira..mármint az én pasimra. Inkább illik rá a "bátyám" jelző.
A tömeg idegesen figyelte nevető párosunkat így jobbnak láttuk ha felszívódunk. Sean készségesen felajánlotta jobbját és miután barátomba karoltam együtt vágtunk neki, hogy felfedezzük a kertet. Csodaszép volt. Az egész udvar különböző színekben pompázó virágokkal volt telítve. De a kedvencem mégis a ház mellett felállított terasz volt. Szépen ívelt, fából készült építmény lenyűgözően magaslott az ég felé. Fehér volt és gyönyörű!

A terasz fele kezdtem húzni kísérőmet aki tiltakozás nélkül követett. Halk zene szólt, amit betudtunk annak, hogy befejeződött az est lényeges fele. Sean felém nyújtotta kezét jelezve, hogy táncolna velem. Kissé habozva bár de elfogadtam ajánlatát és miután magához húzott együtt kezdtünk lépegetni az udvar másik feléből átszűrődő zene halk ritmusára.
Teljesen ellazultam barátom kezei között. Bárcsak ilyen nyugodt maradt volna minden. Néhány áttáncolt szám után lépések zaja ütötte meg a fülem. Meg akartam fordulni, hogy megnézzem ki közeledik felénk de Sean erősen magához szorított így mozdulni sem tudtam. Szólásra nyitottam a számat, hogy megkérdezzem mi baja van amikor tompa fájdalmat éreztem a tarkómon és pillanatok múlva meleg, piros folyadék piszkította be a fehér ruhámat. Homályosan láttam az előttem álló fiút és mielőtt minden elsötétült még le tudtam olvasni a szájáról.."sajnálom".


***

Hideg. Ez jutott először eszembe amikor kezdtem magamhoz térni és egy sötét helyen találtam magam. Szemeimet megdörzsöltem, hogy hozzászokjak a szinte teljesen feketébe burkolózó szobához. Nem láttam semmi ismerőset. Hunyorogva lepillantottam és észrevettem, hogy egy régi, dohos matracon fekszek félmeztelenül.
Viszont nem volt elég időm, hogy ezen aggódjak. Az ajtó kicsapódott és egy ismerős alak állt nekitámaszkodva az ajtó keretnek. Szemének kékje átvilágított a sötéten és egyenesen az én tekintetembe fúródott. Ellökte magát az ajtótól és egyenesen felém közeledett.

2014. április 17., csütörtök

Chapter: 1

Paige Evans


A menekülésem nem tartott sokáig. A hozzám legközelebb lévő utcába futottam. A hátam a nyirkos, szürke kőfalnak támasztottam és lihegve csúsztam le a földig. Szemem megtelt könnyel és pár perc múlva már zokogtam a hideg, elhagyatott utcában.
Vajon miért nem lehetett olyan életem mint másnak? Miért kellett anyámnak meghalnia? Miért választotta apám a drogokat helyettem? Otthon kéne lennem, a házunkban..az anyámmal aki még mindig él, az apámmal aki nem volt drogos és minden olyan ember nélkül aki nekem vagy a családomnak ártani akar.
Nem tudom hány perc telhetett el amíg összeszedtem magam és elindultam hazafele azzal a reménnyel hogy a holnap talán jobb lesz.

Bementem a legközelebbi boltba mivel szerettem volna pár doboz fagyit venni ami talán lenyugtat. Sietős léptekkel szlalomoztam a sorok között amíg rá nem találtam a csokis-mentás fagyikra. Betettem négy nagyobb doboz mentás különlegességet a kosárba és fizetni igyekeztem.

Amint kiértem a nem épp kicsinek mondható helyiségből az arcomat megcsapta a hideg levegő. Folytattam utamat és nem sokkal később már otthon, fagyit éve ültem a kanapémon.

*1 héttel később*


Ismét munkából tartottam hazafelé a megszokott úton haladva. Mikor elhaladtam egy közeli sikátor mellett egy sötét alakot fedeztem fel a falnak támaszkodva. Fekete kapucniját jobban fejére húzta amikor észrevett.

Lépések zaja ütötte meg a fülemet amely a hátam mögött hallatszott és egyre hangosabb lett. Hátra pillantottam és még két fekete kapucnis fiút  láttam meg. Megrémültem. Menekülni szerettem volna de amint megfordultam annak reményében, hogy elfuthatok egy kemény mellkasba ütköztem. Felnéztem a magas alakra és ugyan az a rideg, kék szempár nézett le rám mint amelyik már egy hete kísért álmomban. 
Szorosan megragadta a már-már sírástól rázkódó vállamat és erőszakosan maga felé rántott. A lábam erőtlenné vált és a karjaiba zuhantam. Ellökött magától. A kemény földre estem és mikor felnéztem egy közeledő alakot vettem észre. Eleinte attól tartottam, hogy ő is a fekete kapucnis srácokkal van de ő kedvesen rám mosolygott aztán kezét nyújtva felsegített a földről és mikor már újra két lábon álltam kifele kezdett vezetni a sikátorból. A másik három fiú meg tanácstalanul nézett rá. Megfélemlítőmnek meg harag csillant szemében.

Hamarosan már csak távolról láttam a félelmetes helyet. Az ismeretlen fiú pedig egész úton kedves mosollyal az arcán próbált megnyugtatni.

Végül elértünk a házamhoz én meg cseppet udvariatlanul megkérdeztem a megmentőm nevét.

'A nevem Sean. Sean Costanza.' - felelte és lelépett a verandáról.

2014. április 7., hétfő

Prológus.

A nevem Paige Evans és egy átlagos 20 éves lány vagyok. 
Nagyon nagyon szeretem Londont. Emlékszem, kiskoromban mindig csodálattal néztem a gomolygó felhőket az égen amik sűrű esőt hordtak magukban. London híres a rossz időjárásáról. 
Egy szerető családban nőttem fel a város gazdag vidékén. Gyönyörű ház, fehér kerítés, óriási udvar..egy szóval tökéletes életem volt. Igen csak volt. Aztán édesanyám szörnyen megbetegedett, mi pedig a legrosszabbtól tartottunk. Fél év szenvedés után elment. Még most is magam előtt látom apám vöröses szemeit, kétségbeesett hangját ahogy szólongatja anyámat..féltem. 
Ezek után rettenetes idők következtek. Apám elvesztette önmagát. Alkoholba és a drogokba menekült, megnyugvást keresett bennük, de az életébe került. Pont a 16. születésnapomon két egyenruhás férfi kopogtatott az ajtón. Rendőrök voltak. Közölték velem, hogy az apám nem fog hazajönni..soha többé. A drogok miatt verekedésbe keveredett egy bandavezérrel és az halálra verte. Egy nevet is mondtak..Andy Adams. A szívem összeszorult hallatán és az eszem mélyen elraktározta a nevét egy "kinyitni tilos" ajtó mögé.
Egyedül maradtam. Egy 16 éves, kétségbeesett lány egyedül a világ ellen. Talán ez volt az a pont ahonnan más nem tudott volna felállni, de engem ez csak erősített. Munkát kerestem és eladtam a házat benne az emlékeimmel. Nem volt nehéz vevőt találni rá és a pénz amit érte adtak elég volt arra, hogy befejezzem az iskolát. Eldöntöttem hogyha eljön az ideje visszaveszem a házat és soha többé nem engedem át másnak.

2 év telt el azóta. Egy kávézóban dolgozom pincérnőként és igyekszem minden kis pénzem félre tenni a házra. A család amelyik megvette tőlem azóta elköltözött és most üresen áll. Néha arra megyek munkából hazafele és csak nézem percekig. Nem volt már az a gyönyörű ház. Egy lepukkant, rég elhagyott háznak tűnt..de mikor ránéztem ugyan annak láttam. Láttam ahogyan szaladgálok az udvaron még 8 évesen, ahogy anyám rám szól, hogy menjek ebédelni, hallom apám dallamos nevetését. Hiányzik..minden.

Egyik nap ahogy a ház felé tartottam nem is sejtettem, hogy örökre megváltozik az életem. Rettenetes idő volt. Az eső zuhogott, a szél meg kegyetlenül süvített át London utcáin. Jobban összehúztam magamon a kabátomat és erős léptekkel igyekeztem a ház fele. De amint befordultam volna az utcába hangos szitokszóra lettem figyelmes. A hang irányába kaptam a fejem és egy sikátor szürke falai között egy alakot fedeztem fel ahogyan a földön hevert. A hátát a hideg kőfalnak támasztotta és a kezét szorosan a hasánál tartotta. 
Odarohantam. Letérdeltem elé és nyugtatóan rámosolyogtam. Kék szemeit rám emelte és kérdően végigmért. Illedelmesen megkérdeztem tőle, hogy "segíthetek?". A száját meg gúnyos mosolyra húzta és a fülemhez hajolt: "2 év múlva..találkozunk, és akkor majd segíthetsz nekem, hogy az enyém legyen az amiért az apád meghalt." A vér meghűlt az ereimben, a szemeim kidülledtek. Felpattantam a földről és nem törődve a fiúval szaladni kezdtem. Nem volt célom csak minél messzebb ettől a rémálomtól. 2 év..vajon komolyan gondolta?